Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves elvtársak!
Megkezdjük Moldova György: Kádár János című könyvének elektronikus közlését (a két kötetet 2007-ben már másodszor adta ki az Urbis Kiadó, a szerző 2006 nyarán fejezte be a kéziratot).
Az első kötet 240, a második 224 oldal terjedelmű. A kiadó szerint az elmúlt négy évben ez a könyv már több kiadásban kelt el, kb. ötvenezer példányban. A könyv ára 3 500 forint volt akkor - most kb. háromezer forint, antikváriumokban kb. kétezer/háromezer.
***
Be kell vallanom: életem során többször is megváltozott a Kádár Jánosról alkotott véleményem. Sokáig a nevét sem ismertem. 1952-ben, mikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és újságolvasóként, filmhíradónézőként, szeminárium hallgatóként tájékozódni kezdtem a politika világában, Kádár Jánosnak még a hírét sem lehetett hallani. „Leleplezett árulóként” életfogytiglanra szóló büntetését töltötte az Államvédelmi Hatóság Conti utcai börtönében. Ugyanott raboskodott még 1953 júniusában is, mikor Sztálin halála után megindult az olvadás, és Nagy Imre miniszterelnök meghirdette nevezetes reformprogramját. Ezt az utóbbi eseményt nem véletlenül említem meg, egyetlen olyan politikai fordulatot sem tudnék előhozni életemnek most már több mint hét évtizedéből, amely olyan kiábrándítóan hatott volna rám, mint ez a Nagy Imre-beszéd.
A legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek, mely lehetővé tette számomra, hogy bekerülhessek egy főiskolára, és majdan elsőnemzedékes értelmiségivé válhassak.
Minden tőlem telhetőt megtettem viszonzásul: lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a „nagy szocialista építkezéseken”, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam „népnevelni”, legyőzve szégyenkezésemet, amiért esti nyugalmukban zavarom meg agitációmmal a gyanútlan és ismeretlen családokat.
Úgy éreztem, hogy Nagy Imre „júniusi programja” egyetlen gesztussal feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. Megírtam már, de most is kikívánkozik belőlem, hogy a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: ez nem az én rendszerem, ez már nem az én rendszerem. A sokadik kört megtéve már el is fogadtattam magammal ezt a tényt.
Ezentúl megpróbáltam másra összpontosítani az erőmet és az időmet. Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, 1955-ben meg is jelentek az első novelláim. Kezdték megismerni a nevemet, barátságokat kötöttem fiatal írókkal, de nem csatlakoztam a körülöttük kibontakozó szekértáborokhoz. Az Írószövetségben és a Petőfi Körben zajló vitákat is elkerültem, de figyelemmel kísértem az egyre inkább felkavarodó politikai változásokat.
Nagy Imre és Rákosi Mátyás politikai párviadala nem érdekelt túlságosan. A cvikkeres miniszterelnök sorozatos kizárása, majd visszavétele a Magyar Dolgozók Pártjába lassan a napi viccek szintjére süllyedt. Egyszer Alfonzó, a parodista azzal kezdte produkcióját a Vidám Színpadon, hogy bejelentette: „óriási szenzáció! Nagy Imrét visszazárták a Pártba!”. A többi állami és pártkorifeus, hirtelen politikussá átvedlett író, tudós és más értelmiségi megnyilvánulásai sem keltettek bennem több bizalmat. Szózataik már sokszor kijátszott és cinkelt kártyalapok képzetét idézték fel.
Csak egy név gondolkodtatott el: Kádár Jánosé. Hallottam emlegetni, hogy három és fél éves rabság után, 1954 őszén szabadult ki a börtönből. A civil életbe visszatérve először gyári munkásként próbált elhelyezkedni, majd a budapesti XIII. kerület, Angyalföld párttitkára lett – szóltak a személyével kapcsolatos hírek. Ennél többet nem is tudtam róla, de kiábrándultságomban már csak az ismeretlenekről tételeztem fel valami jót.
Kádár János sokáig méltónak tűnt a bizalomra, mind az októberi felkelést megelőzően, mind az események alatt következetesen kiállt a szocialista eszme védelmében, bár egyre viharosabb jobboldali támadásokkal kellett szembenéznie. Leszámolt a Rákosi-klikk országlásának örökségével, feloszlatta az MDP-t és megalapította az új Magyar Szocialista Munkáspártot.
– Kis párt leszünk, de tisztességes! – mondta Kádár, és nekem életemben először jutott eszembe, hogy ez lehetne az a párt, amelybe érdemes volna belépnem. Ez ellentétben állt ugyan minden korábbi elhatározásommal, de tapasztalnom kellett, hogy az elvesztett hitnek legalább a gyökerei kitéphetetlenül benne maradnak a szívben.
Végül mégsem került rá sor, mert az események most is áthúzták az illúzióimat. 1956. november 1-jén este Kádár János eltűnt a Parlamentből, és csak november 4-én hallatott újra magáról. A szolnoki rádió hullámhosszán bejelentették, hogy Kádár vezetésével megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány, „mely célul tűzte ki a nemzeti függetlenség megőrzését és a szocialista rend védelmét az ellenforradalmi erőkkel szemben”. A kormány a Szovjetunióhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a Vörös Hadsereg támogassa törekvéseiben. Ez a deklaráció nem volt több utólagosan felrakott „fügefalevélnél”, a beszéd elhangzásakor már elindult a szovjet páncélosok rohama Budapest ellen.
Az 1848-as szabadságharc leverése óta, amelyben Miklós cár seregei is részt vettek, a „muszkavezető” jelző, mely a saját honfitársai ellen idegen segítséget kérő személyeket fedi, a legmélyebb megvetést kifejező megjelölések közé tartozik, Kádár Jánosra is rásütötték ezt a szégyenbélyeget. Akkoriban aligha volt nála gyűlöltebb ember az országban.
Az események az én sorsomra is kihatottak. A Főiskolán kibontakozó személyeskedő politikai szócsatákba nem szálltam be, de a körülmények úgy alakultak, hogy október 24-én reggel fegyvert fogtam, és csak november 6-án vagy 7-én hajítottam el egy óbudai átjáróban. Komolyabb akcióba nem keveredtem. Nem csatlakoztam egykori főiskolás társaim: Gáli József vagy Csongovai Per Olaf „szezon utáni” próbálkozásaihoz sem. Csak 2006-ban tudtam meg a televíziós híradóból, hogy egy akkor elsőéves filmrendező hallgató, bizonyos Szabó István mégis feljelentett a II/V-ös belügyi csoportfőnökségen „fegyveres ellenforradalmi tevékenységért”. Vagy engem, vagy őt nem vették komolyan a belső elhárítás emberei, de megúsztam egy hosszas kihallgatással és egy figyelmeztetéssel.
A környezetemben viszont sűrűn csapdostak a villámok. Előbb az osztályfőnökömet, Háy Gyulát tartóztatták le, aki a szovjet tankok betörésének reggelén beszélt a rádióban, a világ íróinak segítségét kérte – a felhívás eredménye ismeretes –, aztán évfolyamtársamat, Csurka Istvánt internálták.
Szüleim és testvéreim külföldre távoztak – egyszál magamra maradtam. Áprilisban már minden államvizsgát letéve a diploma megszerzése előtt álltam, de nem engedték, hogy egy, a Rajk-perről írott színdarabomat nyújtsam be, ezért otthagytam a Főiskolát, és beálltam egy pesti vállalathoz fűtésszerelő segédmunkásnak.
Mintegy másfél évet dolgoztam egy háromtagú partiban, változó munkahelyeken, lakásokban, pincékben hajladoztunk a radiátorok és kazánok mellett. Szinte minden pihenőidőnkben előkerült Kádár János személye. Munkatársaim mind gyűlölték őt, emlékszem, hogy egyikük milyen átkozódó mozdulattal emelte a kezét a mennyezet felé:
– Miért nem akad egy bátor ember ebben az országban, aki megölné ezt a szemét árulót?! Ennek nem szabad élni!
Nem mondtam ki, de akkoriban én is felvállaltam volna a merénylő szerepét, a sorsom fölött érzett minden elkeseredettségem a Kádár János elleni gyűlöletben csapódott le.
Ezek az érzelmek sokáig nem változtak bennem, legfeljebb az indulataim csillapodtak kissé az idő múltával. Undorodva olvastam az újságok lelkendező beszámolóját, hogy május elsején százezrek ünnepelték Kádár Jánost a Hősök terén rendezett nagygyűlésen. Ha nem is tudtam, de feltételeztem, hogy legtöbbjük néhány hónappal korábban még tüntetett ellene, és most csak a tömegszervezetek utasítása vagy személyes karriervágy hozta ki őket ide.
Később levetettem a szerelők lenolajtól, festéktől foltos munkaruháját, és visszatértem az értelmiségi életformába – már amennyiben rossz forgatókönyvek írása, mert ezzel foglalkoztam, megérdemli ezt az elnevezést. További évek teltek el, amíg maradék illúzióimat lehorzsolva átküzdöttem magam az irodalmi világ szűk bejárati kapuján. 1963-ban megjelent az első könyvem, nyolc évet vártam rá.
Ekkorra már befejeződött a kádári rendszer úgynevezett „kemény korszaka”, kiengedték a börtönökből az 1956-os cselekmények miatt elítélt politikai foglyokat. Az általános életszínvonal is emelkedett, mind több víkendház épült a Balaton mellett és a hegyekben, az első Trabantok és Wartburgok is elindultak nyugati portyákra.
Az én életem is megváltozott, a családom hazatért külföldről, megnősültem, gyerekeim születtek, íróként országos elismertséget szereztem, különféle díjakat is kaptam, de a Kádár-rendszer iránti fenntartásaim továbbra is megmaradtak. Nap mint nap össze kellett csapnom a kulturális élet tisztségviselőivel, a pártfunkcionáriusok önhitt és hatalmaskodó seregével, csak egy-egy jóindulatú, értem kiálló embernek, mindenekelőtt barátomnak és kiadómnak, Kardos Györgynek köszönhettem, hogy talpon tudtam maradni.
Ennek ellenére egyre őszintébb tiszteletet éreztem Kádár János személye iránt. A magam, belátom, laikus módján úgy ítéltem meg, hogy az ő eredeti szándékai a gyakorlatban eltorzulva önkényesen, sőt, a céllal szöges ellentétben álló formában valósulnak meg.
A Kádár-korszaknak és névadójának ilyetén különválasztása azonban önmagam előtt is kétesnek tűnt. Azt a régi legendát juttatta az eszembe, hogy „Ferenc József jó király volt, szerette a népet, csak azok a gonosz tanácsosok és végrehajtóik sanyargatták a népet”.
Hosszú időbe tellett, számtalan könyvet kellett elolvasnom, emberek sokaságával kellett elbeszélgetnem, míg megbizonyosodtam feltételezésem helyességében. Kádár János, bár egy pillanatra sem tagadta meg a magát szocialistának nevező állam- és pártapparátust, ettől visszatartotta kommunista fegyelme, állandó harcban állt vele. Kanyó András a Kádár Jánosról készített interjúsorozatában így tűnődik:
„…Kíváncsi volnák, hogy a Kádár-éra különböző szakaszaiban a pártapparátus mekkora hányada értette a kádári politikát. Azt hiszem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. Vannak azonban tapasztalataim, amelyek arra utalnak, hogy az apparátus java része soha nem volt szívből-értelemből kádárista. Ahol tudott, ott tett keresztbe – gazdaságban, kultúrában, politikában – a kádárizmusnak. Részben ösztönösen, részben tudatosan. Azonban mindkét esetben ugyanattól az októl motiváltan. Érzékelte, hogy ami jó a népnek, az neki magának nem kedvező, épp a nép szolgálatára való alkalmatlansága miatt. Félni féltek Kádártól, hogy joggal-e, azt ma már megint nehéz dokumentálni. A nép mindenesetre hitt benne, joggal. Ezt azok a hajdan szájról szájra járó történetek bizonyítják, amelyek arról szóltak, hogy az Öreg megjelent X., Y., Z. elvtárs újonnan és közpénzen épült kacsalábon forgójában, kisajátíttatta és óvodát, szociális otthont, miegymást csináltatott belőle.”
Persze nem egyszerűen az apparátusról van itt szó, ha Kádár ellenségeiről beszélünk, hanem mindenféle belső dogmatizmusról, az „autentikus szocializmus” különféle válfajairól, népboldogító törekvésekről, amelyek „csoport- és személyes ambíciókat lepleztek…”.
Kádár kormányzásának szinte első pillanatától kezdve szembekerült a szektás, úgynevezett „munkás ellenzékkel”. Ennek tagjai a proletárdiktatúra elveinek feladásával vádolták őt, s szinte hetenként jártak Moszkvába feljelentgetni az éppen soron levő szovjet vezetőknél. Már 1957-ben előkerültek olyan dossziék, melyeket az ellene megfogalmazott orosz nyelvű panaszok töltöttek meg. Biszku Béla, Gáspár Sándor vagy Komócsin Zoltán feltehetően alkalmasnak érezték magukat arra, hogy Kádár János helyére lépjenek, vagy legalábbis a saját jelöltjükkel váltsák fel őt. Kádár ugyanúgy harcra kényszerült jónéhány jobboldali reformistával is. Voltak időszakok, mikor mind Kelet-, mind Nyugat-Európában népszerűbb volt, mint a saját pártjában.
Ezek a viaskodások nem törhették meg energiáit. Újra és újra szorítóba lép az a Kádár János, aki 1964-ben a szocialista világban egyedül meri méltatni a puccsal megbuktatott Hruscsov érdemeit. 1977-ben tárgyalóasztalhoz ül Ceauşescuval, huszonegy pontos egyezményt kötnek, a helsinki értekezleten kiáll a romániai magyar kisebbség érdekében. S aztán a még sohasem látott nyitás a világra: kitűnő viszonyt épít ki seregnyi polgári és szociáldemokrata politikussal. Magyarország elindul az Európába vezető úton.
Egyre közelebb kerültem a végnapjaihoz közeledő, majd a világból eltávozó Kádár Jánoshoz. Ez nem jelentett szorosabb személyi kapcsolatot, utoljára évekkel a halála előtt találkoztunk. Közben legfeljebb a megjelenő könyveimből küldtem neki egy-egy tiszteletpéldányt, melyet mindig udvarias levélben köszönt meg.
Furcsa ilyent mondani, de igazában a hiányával hatott rám, miként változott meg a világ az ő eltávozásával, kiviláglott, milyen sötét erőket tartott kordában harminckét éven át. Akkor nyerte el valódi rangját, mikor a személyiségét már módunkban állt összevetni életben maradt kortársaival és utódaival.
Egyszer már Kádár János halála után Aczél Györggyel beszélgettem Benczúr utcai irodájában, megkérdeztem tőle:
– Milyen emlék marad a világban a maguk vezetői gárdájáról?
– Semmilyen, mi csak barkácsoltuk a Történelmet. Egyetlen igazán nagy egyéniség volt köztünk: Kádár János.
A legnyomorultabb proli sorból elindulva elkötelezett híve voltam a szocialista rendszernek, mely lehetővé tette számomra, hogy bekerülhessek egy főiskolára, és majdan elsőnemzedékes értelmiségivé válhassak.
Minden tőlem telhetőt megtettem viszonzásul: lankadatlanul tanultam, nyaranként dolgoztam a „nagy szocialista építkezéseken”, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán, erőmön felül jegyeztem béke- és tervkölcsönt, jártam „népnevelni”, legyőzve szégyenkezésemet, amiért esti nyugalmukban zavarom meg agitációmmal a gyanútlan és ismeretlen családokat.
Úgy éreztem, hogy Nagy Imre „júniusi programja” egyetlen gesztussal feleslegesnek, sőt károsnak minősítette minden buzgóságomat. Megírtam már, de most is kikívánkozik belőlem, hogy a beszéde után tízszer-hússzor is körbejártam a Móricz Zsigmond körteret, menet közben azt ismételgettem: ez nem az én rendszerem, ez már nem az én rendszerem. A sokadik kört megtéve már el is fogadtattam magammal ezt a tényt.
Ezentúl megpróbáltam másra összpontosítani az erőmet és az időmet. Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, 1955-ben meg is jelentek az első novelláim. Kezdték megismerni a nevemet, barátságokat kötöttem fiatal írókkal, de nem csatlakoztam a körülöttük kibontakozó szekértáborokhoz. Az Írószövetségben és a Petőfi Körben zajló vitákat is elkerültem, de figyelemmel kísértem az egyre inkább felkavarodó politikai változásokat.
Nagy Imre és Rákosi Mátyás politikai párviadala nem érdekelt túlságosan. A cvikkeres miniszterelnök sorozatos kizárása, majd visszavétele a Magyar Dolgozók Pártjába lassan a napi viccek szintjére süllyedt. Egyszer Alfonzó, a parodista azzal kezdte produkcióját a Vidám Színpadon, hogy bejelentette: „óriási szenzáció! Nagy Imrét visszazárták a Pártba!”. A többi állami és pártkorifeus, hirtelen politikussá átvedlett író, tudós és más értelmiségi megnyilvánulásai sem keltettek bennem több bizalmat. Szózataik már sokszor kijátszott és cinkelt kártyalapok képzetét idézték fel.
Csak egy név gondolkodtatott el: Kádár Jánosé. Hallottam emlegetni, hogy három és fél éves rabság után, 1954 őszén szabadult ki a börtönből. A civil életbe visszatérve először gyári munkásként próbált elhelyezkedni, majd a budapesti XIII. kerület, Angyalföld párttitkára lett – szóltak a személyével kapcsolatos hírek. Ennél többet nem is tudtam róla, de kiábrándultságomban már csak az ismeretlenekről tételeztem fel valami jót.
Kádár János sokáig méltónak tűnt a bizalomra, mind az októberi felkelést megelőzően, mind az események alatt következetesen kiállt a szocialista eszme védelmében, bár egyre viharosabb jobboldali támadásokkal kellett szembenéznie. Leszámolt a Rákosi-klikk országlásának örökségével, feloszlatta az MDP-t és megalapította az új Magyar Szocialista Munkáspártot.
– Kis párt leszünk, de tisztességes! – mondta Kádár, és nekem életemben először jutott eszembe, hogy ez lehetne az a párt, amelybe érdemes volna belépnem. Ez ellentétben állt ugyan minden korábbi elhatározásommal, de tapasztalnom kellett, hogy az elvesztett hitnek legalább a gyökerei kitéphetetlenül benne maradnak a szívben.
Végül mégsem került rá sor, mert az események most is áthúzták az illúzióimat. 1956. november 1-jén este Kádár János eltűnt a Parlamentből, és csak november 4-én hallatott újra magáról. A szolnoki rádió hullámhosszán bejelentették, hogy Kádár vezetésével megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány, „mely célul tűzte ki a nemzeti függetlenség megőrzését és a szocialista rend védelmét az ellenforradalmi erőkkel szemben”. A kormány a Szovjetunióhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a Vörös Hadsereg támogassa törekvéseiben. Ez a deklaráció nem volt több utólagosan felrakott „fügefalevélnél”, a beszéd elhangzásakor már elindult a szovjet páncélosok rohama Budapest ellen.
Az 1848-as szabadságharc leverése óta, amelyben Miklós cár seregei is részt vettek, a „muszkavezető” jelző, mely a saját honfitársai ellen idegen segítséget kérő személyeket fedi, a legmélyebb megvetést kifejező megjelölések közé tartozik, Kádár Jánosra is rásütötték ezt a szégyenbélyeget. Akkoriban aligha volt nála gyűlöltebb ember az országban.
Az események az én sorsomra is kihatottak. A Főiskolán kibontakozó személyeskedő politikai szócsatákba nem szálltam be, de a körülmények úgy alakultak, hogy október 24-én reggel fegyvert fogtam, és csak november 6-án vagy 7-én hajítottam el egy óbudai átjáróban. Komolyabb akcióba nem keveredtem. Nem csatlakoztam egykori főiskolás társaim: Gáli József vagy Csongovai Per Olaf „szezon utáni” próbálkozásaihoz sem. Csak 2006-ban tudtam meg a televíziós híradóból, hogy egy akkor elsőéves filmrendező hallgató, bizonyos Szabó István mégis feljelentett a II/V-ös belügyi csoportfőnökségen „fegyveres ellenforradalmi tevékenységért”. Vagy engem, vagy őt nem vették komolyan a belső elhárítás emberei, de megúsztam egy hosszas kihallgatással és egy figyelmeztetéssel.
A környezetemben viszont sűrűn csapdostak a villámok. Előbb az osztályfőnökömet, Háy Gyulát tartóztatták le, aki a szovjet tankok betörésének reggelén beszélt a rádióban, a világ íróinak segítségét kérte – a felhívás eredménye ismeretes –, aztán évfolyamtársamat, Csurka Istvánt internálták.
Szüleim és testvéreim külföldre távoztak – egyszál magamra maradtam. Áprilisban már minden államvizsgát letéve a diploma megszerzése előtt álltam, de nem engedték, hogy egy, a Rajk-perről írott színdarabomat nyújtsam be, ezért otthagytam a Főiskolát, és beálltam egy pesti vállalathoz fűtésszerelő segédmunkásnak.
Mintegy másfél évet dolgoztam egy háromtagú partiban, változó munkahelyeken, lakásokban, pincékben hajladoztunk a radiátorok és kazánok mellett. Szinte minden pihenőidőnkben előkerült Kádár János személye. Munkatársaim mind gyűlölték őt, emlékszem, hogy egyikük milyen átkozódó mozdulattal emelte a kezét a mennyezet felé:
– Miért nem akad egy bátor ember ebben az országban, aki megölné ezt a szemét árulót?! Ennek nem szabad élni!
Nem mondtam ki, de akkoriban én is felvállaltam volna a merénylő szerepét, a sorsom fölött érzett minden elkeseredettségem a Kádár János elleni gyűlöletben csapódott le.
Ezek az érzelmek sokáig nem változtak bennem, legfeljebb az indulataim csillapodtak kissé az idő múltával. Undorodva olvastam az újságok lelkendező beszámolóját, hogy május elsején százezrek ünnepelték Kádár Jánost a Hősök terén rendezett nagygyűlésen. Ha nem is tudtam, de feltételeztem, hogy legtöbbjük néhány hónappal korábban még tüntetett ellene, és most csak a tömegszervezetek utasítása vagy személyes karriervágy hozta ki őket ide.
Később levetettem a szerelők lenolajtól, festéktől foltos munkaruháját, és visszatértem az értelmiségi életformába – már amennyiben rossz forgatókönyvek írása, mert ezzel foglalkoztam, megérdemli ezt az elnevezést. További évek teltek el, amíg maradék illúzióimat lehorzsolva átküzdöttem magam az irodalmi világ szűk bejárati kapuján. 1963-ban megjelent az első könyvem, nyolc évet vártam rá.
Ekkorra már befejeződött a kádári rendszer úgynevezett „kemény korszaka”, kiengedték a börtönökből az 1956-os cselekmények miatt elítélt politikai foglyokat. Az általános életszínvonal is emelkedett, mind több víkendház épült a Balaton mellett és a hegyekben, az első Trabantok és Wartburgok is elindultak nyugati portyákra.
Az én életem is megváltozott, a családom hazatért külföldről, megnősültem, gyerekeim születtek, íróként országos elismertséget szereztem, különféle díjakat is kaptam, de a Kádár-rendszer iránti fenntartásaim továbbra is megmaradtak. Nap mint nap össze kellett csapnom a kulturális élet tisztségviselőivel, a pártfunkcionáriusok önhitt és hatalmaskodó seregével, csak egy-egy jóindulatú, értem kiálló embernek, mindenekelőtt barátomnak és kiadómnak, Kardos Györgynek köszönhettem, hogy talpon tudtam maradni.
Ennek ellenére egyre őszintébb tiszteletet éreztem Kádár János személye iránt. A magam, belátom, laikus módján úgy ítéltem meg, hogy az ő eredeti szándékai a gyakorlatban eltorzulva önkényesen, sőt, a céllal szöges ellentétben álló formában valósulnak meg.
A Kádár-korszaknak és névadójának ilyetén különválasztása azonban önmagam előtt is kétesnek tűnt. Azt a régi legendát juttatta az eszembe, hogy „Ferenc József jó király volt, szerette a népet, csak azok a gonosz tanácsosok és végrehajtóik sanyargatták a népet”.
Hosszú időbe tellett, számtalan könyvet kellett elolvasnom, emberek sokaságával kellett elbeszélgetnem, míg megbizonyosodtam feltételezésem helyességében. Kádár János, bár egy pillanatra sem tagadta meg a magát szocialistának nevező állam- és pártapparátust, ettől visszatartotta kommunista fegyelme, állandó harcban állt vele. Kanyó András a Kádár Jánosról készített interjúsorozatában így tűnődik:
„…Kíváncsi volnák, hogy a Kádár-éra különböző szakaszaiban a pártapparátus mekkora hányada értette a kádári politikát. Azt hiszem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. Vannak azonban tapasztalataim, amelyek arra utalnak, hogy az apparátus java része soha nem volt szívből-értelemből kádárista. Ahol tudott, ott tett keresztbe – gazdaságban, kultúrában, politikában – a kádárizmusnak. Részben ösztönösen, részben tudatosan. Azonban mindkét esetben ugyanattól az októl motiváltan. Érzékelte, hogy ami jó a népnek, az neki magának nem kedvező, épp a nép szolgálatára való alkalmatlansága miatt. Félni féltek Kádártól, hogy joggal-e, azt ma már megint nehéz dokumentálni. A nép mindenesetre hitt benne, joggal. Ezt azok a hajdan szájról szájra járó történetek bizonyítják, amelyek arról szóltak, hogy az Öreg megjelent X., Y., Z. elvtárs újonnan és közpénzen épült kacsalábon forgójában, kisajátíttatta és óvodát, szociális otthont, miegymást csináltatott belőle.”
Persze nem egyszerűen az apparátusról van itt szó, ha Kádár ellenségeiről beszélünk, hanem mindenféle belső dogmatizmusról, az „autentikus szocializmus” különféle válfajairól, népboldogító törekvésekről, amelyek „csoport- és személyes ambíciókat lepleztek…”.
Kádár kormányzásának szinte első pillanatától kezdve szembekerült a szektás, úgynevezett „munkás ellenzékkel”. Ennek tagjai a proletárdiktatúra elveinek feladásával vádolták őt, s szinte hetenként jártak Moszkvába feljelentgetni az éppen soron levő szovjet vezetőknél. Már 1957-ben előkerültek olyan dossziék, melyeket az ellene megfogalmazott orosz nyelvű panaszok töltöttek meg. Biszku Béla, Gáspár Sándor vagy Komócsin Zoltán feltehetően alkalmasnak érezték magukat arra, hogy Kádár János helyére lépjenek, vagy legalábbis a saját jelöltjükkel váltsák fel őt. Kádár ugyanúgy harcra kényszerült jónéhány jobboldali reformistával is. Voltak időszakok, mikor mind Kelet-, mind Nyugat-Európában népszerűbb volt, mint a saját pártjában.
Ezek a viaskodások nem törhették meg energiáit. Újra és újra szorítóba lép az a Kádár János, aki 1964-ben a szocialista világban egyedül meri méltatni a puccsal megbuktatott Hruscsov érdemeit. 1977-ben tárgyalóasztalhoz ül Ceauşescuval, huszonegy pontos egyezményt kötnek, a helsinki értekezleten kiáll a romániai magyar kisebbség érdekében. S aztán a még sohasem látott nyitás a világra: kitűnő viszonyt épít ki seregnyi polgári és szociáldemokrata politikussal. Magyarország elindul az Európába vezető úton.
Egyre közelebb kerültem a végnapjaihoz közeledő, majd a világból eltávozó Kádár Jánoshoz. Ez nem jelentett szorosabb személyi kapcsolatot, utoljára évekkel a halála előtt találkoztunk. Közben legfeljebb a megjelenő könyveimből küldtem neki egy-egy tiszteletpéldányt, melyet mindig udvarias levélben köszönt meg.
Furcsa ilyent mondani, de igazában a hiányával hatott rám, miként változott meg a világ az ő eltávozásával, kiviláglott, milyen sötét erőket tartott kordában harminckét éven át. Akkor nyerte el valódi rangját, mikor a személyiségét már módunkban állt összevetni életben maradt kortársaival és utódaival.
Egyszer már Kádár János halála után Aczél Györggyel beszélgettem Benczúr utcai irodájában, megkérdeztem tőle:
– Milyen emlék marad a világban a maguk vezetői gárdájáról?
– Semmilyen, mi csak barkácsoltuk a Történelmet. Egyetlen igazán nagy egyéniség volt köztünk: Kádár János.
